1.
A hegyek felett szürkén nyúlnak
a felhők. Az ősz tovafutott messze
már. Csak a büsze fenyők állnak
zölden, az ég felé nézve, őrízve
a pihenő élet földre vetett magvait.
Hamar érkező éjbe nyújtott
kezeim arcomba tolják levedlett
énem, a múltból elő nem húzott
fiókom rabjait, emlékeimet,
az elfeledett élet kisértő romjait.
2.
Néha egy madár reppen erre.
Fázós didergő ruhám alatt
Kicsit még gondolok előre.
A latyakkal felvert házfalak
Hívják torz lelkem keringőre.
A tetők is sírnak a súly alatt -
Roppanó részek szebb időkre,
Súlytalan lebegésre várnak.
A mi átalakult: én és te.
