Válogatott versek
Azoknak, akik velem voltak
„Írd tenyeredbe: soha nem lehet,
ami egyszer volt már…”
(Babits Mihály)
Bevezetlek egy másik világba,
olyanba, melybe mostanába
nem járhattál báli ruhába,
hol dobostortát rak a szádba
egy nálad sokkal nagyobb erő.
Bármennyire elkeserítő
dolog is itten ez az egész,
én mégsem vagyok orvos, sebész,
hogy megoperáljam az elméd
ingoványos alapú rejtekét.
Én csak bánatot vetek lapra,
és szerelemes örömöt, hogyha
hát az is megtörténik velem.
E pár vers már csak az életem,
igazi célom velük nincsen,
csak írom őket, könnyebbülten.
I. SZŰK-KÖR
„hidegen fekszel és bámulsz valahová”*
A nyomomban járkál
Évről évre azt hiszem
Mást nem tehetek csak figyelem
A ház előtt vár rám
Az istentől nem kérdezem
A véget miért nem én nyerem
Remeg kiszáradt szám
Követ mint éjre másikat
De hold-arca utat nem mutat
Meleg tűz lángjánál
Rossz apámra emlékezem
Mint akkor most jobban szeretem
*(Bonanza Banzai)
Fekete dobókocka
Tenyeremben egy fekete dobókocka.
A tél dere megpihent ágyadon.
Érzem: a percek itt óráknak tűnnek.
Sok elhagyott kacat az asztalon.
Tudom, miért van hideg itt: az elmúlás
Dohos szaga kiült a szobádon,
És többször átrágott könyveid tudása
Nem nyomhat már tonnás súlyt agyadon.
Tél van. Kiült az első fehér árnyalat
Hajamra is, s égető sebet nyom
Most szívembe a fekete dobókocka.
A mackó sem sír már a pamlagon.
Anyám
Anyám, néha oly magasztos vagy,
mint a vörös Mars az égen:
ragyogó és hatalmasan nagy,
az én egem büszkesége.
Anyám, máskor zsebemben porszem
vagy: oly esetlen egy csöppség,
hogy megvédenem nem dicsőség,
mégis óvlak és féltelek.
Anyám, egyszerűen szeretlek,
mint sok zöld virág a vizet,
máskor mint fa az erdőtüzet.
Anyám, nagyon is szeretlek.
Szakadás
Szakadás. Két kontinens.
Szolga és serviens.
Balta és vágandó fa.
Szakadt konyharuha.
Meghúztuk a vonalat.
Lenyeltük a bogarat.
Utána szánkat húzzuk,
És egymás bőrét nyúzzuk.
Lázadás
Ki vagy te nekem, hogy megmondd,
mit kell tennem, ha jön a gond?
Nem vagy isten, ki alkotott
emberré engem s elhagyott.
Ember vagy te, halandó mint én,
s ettél almát annakidején.
Hallgass tehát, egy szót se szólj.
Zárdd a vitát, s ne parancsolj.
II. SZERELEM
A hullám és a szikla
Elmondok neked egy mesét,
melynek szereplője nem más: te és én.
Szóljon rólad, a hullámról,
és szóljon rólam, a szikláról.
Élt egy hullám egyszer,
mely a sziklába szeretett.
Mindig fodrozódott körülötte,
fehér habkarjával ölelte.
Szerelmével addig-addig ostromolta,
míg lassan-lassan alámosta.
Egy szép napon nem bírta tovább,
és a szikla megadta magát.
A hullám karjába omlott,
nem létezett tovább az imádott:
egy kődarab hevert a mélyben,
a sötét és fekete tengerfenéken.
A hullám úgy érezte megcsalták,
és keresett inkább egy másik sziklát.
Erotománia
Egy napszagú ágy,
testszagú lepedő,
gyűrött takaró,
és nyálfoltos párna.
Egy szerető lány,
fekszik a heverőn,
szívet mardosó
melle puhasága.
Tossa
Tengeren a hold fénye
Hágót vág a mélységbe
Ragyog a mély, mint a tűz
Tossa-hoz szép emlék fűz
Te fogtad a két kezem
Izzadt már a tenyerem
Szemedben sötétség volt
Árnyunk közé fény hatolt
Séta majd csók csók után
Egy fényt szóró nagy hullám
Megtört egy fáradt sziklán
S ránk fröccsent a sós fényár
Az elmédben fény villant
Arcodon hullócsillag
És te hagytad hallgatag
Csak ne lett volna halszag
Rövid episztola
Levelet írnék megint neked,
de így este nincs mit mondanom.
Habár mondhatnám, hogy mi történt.
Hogy untassalak? Azt nem akarom.
Egy szót mondanék, de már nem kell,
jobb, ha magamban elhallgatom.
Csak üdvözöllek, tollam tüstént,
mivel untatnálak, lerakom.
SMS
Feledtél, látom,
és kicsit bánom.
De lesz még rosszabb,
és ez hát bosszant.
Légy isteni hős,
aki csatát győz.
Vagy csak úgy ember,
kit szeretni mertem.
Short story
Ezzel a mondattal köszöntelek,
amellyel el is búcsúzom.
El-nem-dobott kő
Kivert kóbor kutyaként követ
egy régen elhalt szerelem.
Lehajolok és egy követ
a sáros földről felveszek.
Megtándorodik majd elfut,
bár nem dobok vagy mozdulok.
Nekem már csak a magány jut,
mert elmegy, semmit nem hagy-ott.
És most lassan nézek utána –
Jobb lenne valamit inni,
akkor talán nem bántana,
hogy kezemben nincs is semmi.
Öreg tolvaj
És Nabukodonozor elvette
a nagy Salamon király kincseit
Valahogy ő is így észrevette
hatalmas szívem arany díszeit
Egy százéves vitrin, üvegszekrény
benne ellopott már elhalt dolgok
Ha büszke hiúsága vérszegény
csak ránéz, felidéz s megint boldog
Este a kedvessel
Bolond hősként tetszelegve,
megkéselve hiányod,
magamba zárva világod,
engedlek repülni messze.
Üzenet
Nem lövök én semmit
ki a puskából ma
Egy szétfirkált fecnit
teszek a gatyámba
Rajta az üzenet
amit tőled kaptam
Megtörlöm szememet
mert elmúlni hagytam
II. ÉNSÉGEM
Embertörténet
Elvesztem egy árnyék sötétjében,
az élet fájának tövében,
kapaszkodni már csak a gyökérben
tudtam én, kétségbeesetten,
valami láthatatlan erőben
bízhattam csupán, a lelkemben
nem volt semmi, csak a nagy szerelem,
az élet, mint egy mély nagy verem,
halovány szikra gyúlt ki szememben,
de nem lobbant lángra, reménytelen
sorsom ellen vívtam esztelen,
mégis harcoltam, de ügyetlen
voltam és nyernem esélytelen
volt, ember lettem, menthetetlen.
Isten
Félhomály. Tengeri só.
Ősvizek moraja hallható.
Szárazság. Poros szelek.
Istentől időt nem nyerhetek.
Nyelnék, de nem nyelhetek.
De lennék az, mi nem lehetek!
Tüzet szelídíteni,
Az istent zsebbe csomagolni.
Papírzsebi. Szalvéta.
Japán, kicsinyített zseblámpa.
Zsebóra. Ez az isten.
Használd fel okosan, ügyesen.
Köszönet
„Én ilyen fuvolázó békakorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”
(Shakespeare)
Köszönök mindent
legfőképpen magamat
az erős hitet
megalázó hatalmat
szelet kenyeret
az időt mit veletek
tölthettem már el
mindent amit szeretek
hogy itt lehetek
átadom a szívemet
nektek gyerekek
csupasz, sima kezemet
lélegzetemet
a földet mi betemet
halált, életet…
hát köszönöm emberek.
A falnál
„I’ve got a little black book with my poems in
I’ve got a bag with a toothbrush and a comb in
When I’m a good dog they sometimes throw me a bone in”
(Roger Waters)
Itt vagyok hát, egyetek,
veszett kutyák, vad ebek,
tépjetek már darabokra,
ha kérhetem, ne nagyokra.
Verseimet is vigyétek,
tűzmáglyára vessétek,
tegyetek fel rá engemet,
ki élt s szeretett eleget.
Elmélkedés
Mindez én vagyok, de nem érdekel
téged: gyermek, ki sárban térdepel,
boltban az utolsó hervadt virág,
univerzumban elveszett világ,
elfeledett álom alvás után,
autista, ha falat néz bután,
temetőben szélfújta mécses,
nyögő beteg, ha gyomorfekélyes,
tej tetején alvadozó tejfel –
elmélkednék, de te rám szólsz: kelj fel!
Szelektálás
Néha érzem, nem tehetem
máshogy csak így. Már szétfeszít
kellemtelen hősszerepem,
mely megtanít vagy elbutít.
Rossz életem elviselnem
nem megy, csak így, hogy szelektív
elmémben benn észreveszem
rossz dolgait, jó dolgait.
Új élet
Új élet születik bennem
Miközben a nap süt az arcomra
Hogy most nagy levegőt veszek
És nem tekintek vissza harcomra
Meghaltak Te is messze vagy
Néha anyám ölébe feküdnék
Abban reménykedve hogy hagy
Az élet az lenni mi szeretnék
A szél izzadtságot szárít
A bőrömre – és nehéz az élet
Költőnk az égre vicsorít
Köpve nyel egy nagyot – tesz merészet
Fordított vers
Mi lenne, ha legelőször meghalnánk?
S az öregedés fiatalodás lenne?
A betegbotot lassan, de eldobnánk,
és a grundon csak futkosnánk a végére.
Előbb csalódnánk, elhagynánk, vitáznánk,
és utána az igaz szerelem jönne.
Majd a legvégén mást tenni nem tudnánk:
testünk és lelkünk gyermekként megszületne.
Csend és hang
Van mikor megered a szó,
és sok rímes dal hallható.
Máskor pedig koppan a csend,
nincsen hang, csak üresség bent.
Most nincsen csend és nincsen szó.
Én vagyok már csak idelent.
Szobám
Ledőlök csendben a szobám közepére,
itt én vagyok az úr, tárgyak istensége.
Csak néznek engem, félve, alázatosan,
én igét hirdetek, lassan, magasztosan:
te állj, ti törjetek,
most veletek beszélgetek.
Nincs itt már senki más,
birodalmam e hallgatás.
Őszelő
Negyedet ütött a harang,
és én csak ülök mélán,
de nincs bennem harag.
Nézem a járókelőket –
arcukon a nap félláng,
mely üldözi a felhőket.
Majd elpihennek a völgyek,
mert lassan fagy jár már –
de a fák még zöldek.
Ballagva tör az ősz elő,
bármennyire is fáj már.
Lefagy agyamban a velő.
Utazás
1.
Magasan szállt a homok
A lég lenyomta bárjait
És hogy ki miben hitt
Nem tudjuk csak a homlok
Vérerei feszültek nagyon meg
Miközben a szél csavarodott
És meg sosem oldódott
Ami nem múlhat el
2.
Megvalósul az álom
Miközben a távolodó
Sínek kattogását hallgatom
Miért van ilyen illata
Az éjszakának keveredve
Olajozott kavicsok szenes
Szagával
Tömény illatok nyomnak
Fel a messzi falvak
Világító tornyaihoz
A lábujjhegyen pattogó
Fények mikor intenek búcsút
Az illanó éjszakának
Az ingujjamon hűt a menet
Miközben hozzád menetelek
3.
Az álmosító háromcsíkok
A kikészítő bormámorok
És én már túl is álmodtam
A határok dupla tükrét
Szerintem
A kilincs beragadt,
De az ajtó nyitva.
Rozsdás csöveket
Markolok hűvösen.
Ha hülyén nézel rám,
Lemegyek a lépcsőn.
Nem vers már ez,
Csak kellemetlen hasmenés.
Neonlámpa vibrál.
Szerintem menned kéne.
Ha italod elfogyott,
Kaphatsz még cigit.
Szar anekdoták után
Mérsékelt a hőmérséklet.
Álarcosbál lelkedről
Letépem a fátylat.
Szerinted átléptük?
Hiszen Molly is kimúlt.
Itt a szer – inted.
Szerintem meg vége.
Kincseim
A legnagyobb kincsem:
egy kavics és egy emlék.
Sokáig nem hittem,
hogy mindez csak szívemben
ős színházi kellék.
Kerestem füzetemben,
milyen volt a szebb lét.
A végén csak rájöttem:
sajnos semmim sincsen,
amit elővehetnék.
A világ tetején
Világ tetején ülve,
szoborként megkövülve,
örök idők emléke
leszek én, ha szeretnéd.
Más lennék, ha lehetnék:
vérző szívvel születnék.
Halálom margójára
vis maior
Ha ezt olvasod hát nem vagyok
Már se ördögöd se angyalod
Csak por a légben szállok régen
A virágba burkolt bánatot
És a könnyeidet hagyhatod
A szívedbe zárva jó mélyen
Mosollyal simítsd ki az arcod
Én nem az voltam így hagyhatod
Sárban merülni el emlékem
Most vizeket s hegyeket látok
Nézz az égre az ott én vagyok
Por a szélben ints nekem szépen
Szentiván éj
„Sosem látod viszont a teliholdat.
Lepergetted már a változhatatlan
számú alkalmat mit rádmér a végzet.
Hiába nyitsz ki minden ablakot
a földön. Késő. Többé sose látod.
Élünk, felfedezzük és elfeledjük
az éjszakának ezt a szép szokását.
Nézd csak meg jól. Hátha ez az utolsó.”
(BORGES)
A fenyő és a ház fala
Párhuzamos volt az éjszaka
A nagy göncölszekér szára
Rádőlt a tető bal vállára
Nagy fehér dolomit szikla
Az esti szél zúgó robaja
Apró bogarak lábnyoma
A nap alkonyának alkonya
Eltévedt állatok vágya
Az erdő holdtól sötét árnya
Minden éjjelen ez volt a
Szívem egyetlen vigaszsága
Kertvers
A hataloméhes költészet
kiszívta vizemet
szivattyújával kertem kútjából.
Ha majd talán átemelem
fejem felett kezemet,
kilépek gyümölcsfám árnyékából.
Átgondolt pillanat
„Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.”
(BORGES)
Agyamban már legyőztem őket,
az útban álló hitszegőket,
a lebonthatatlan falakat,
a láthatatlan akadályokat.
És nem számolom a perceket,
amiket a harccal tölthetek.
Jó csak így lenni itt a létben,
kitágulás leszűkülésében,
hol balladai homály fedi
gondom – ahogy isten teheti,
úgy teszek ma én is, gondtalan:
végleg elföldelem a holtakat.
Eo ipso
Igen, jól látod, egyértelmű,
hogy az életem kétértelmű.
Enigma
Megfejtesz, mint Jerikó a kódot
Nem nehéz, hatjegyű számsor
Beindult Enigma gépezetem
Azt hittem megfejthetetlen
Jó nyomozó, lélektanból jeles
Vagy, figyeled szívverésem
Ha egy kicsit ferdítenék rajta
Rádöbbennél a titkomra
Farkas lennék, de bárány leszek
Ordas farkas bőrébe bújva,
nyájas báránycsordát szapulva
indulok ma rá a nagy vadra,
de nincs erdő, hol vadász lehetnék.
Egy leszek a bárányok közül,
mező közepén védtelenül
támolygok majd, tehetetlenül,
s nincs őrző, ki által menekülnék.
Még jön az, amit nem akarok
Még jön az, amit nem akarok
Esti ködöd redők, fényt kioltó felhők
Bezúzott ablakok
A ledőlt házfalak is rám ordítanak
Még jön az, amit nem akarok
Fojtó ölelések, elhalt nevetések
Sikoltó vasajtók
Elfeledett nevek közé keveredek
Még jön az, amit nem akarok
Semmivel harcolok, semmibe rohanok
Már semmi sem vagyok
Szertefoszlott álmok, magányos alkonyok
Borsőrlő
|
szép és nagy szemek |
ízetlen étkek |
Frontális lobotómia
„Egy ember aki belefáradt a birtokosesetbe és bele
Önmaga önmaga ellen forduló történetébe”
(MICHEL DEGUY)
És betolod szemhéjam alá,
a szemem fölé szerszámodat.
Két kezedben kalapácsodat
szorongatva szobrászként vágsz rá.
Két centis vertikális rántás,
és elfelejthetem ki voltam,
kinek, mikor, mit, hogyan szóltam.
Egy bevett szakszerű eljárás.
Sokat kell tanulnom utána,
te irányítod fejlődésem,
ami nem büntetés lesz nekem.
Majd csak fekszem, drótokon rángva.
IV. NÉGYSOROSOKK
Nyár
Egy nyár, utána még egy,
mint fáról meggyet, szednélek,
és mindig rólad eszmélek,
de most valahogy nem megy.
Tájkép nálatok
Újság. Pohár. Irányító.
Egy doboz cigi. Öngyújtó.
Egy hamutál. Toll. Füzet. –
És egy fuldokló lélek.
Utazás a holdra
Tested univerzumának holdbimbója
Már szétfröccsent sötét mellkasomon
Elméd csillagrendszerének kutatója
Nem gravitál az eltűnt űrhajón
Igazi hatalom
„Szeress úgy, mint egy nem nagyon
fontos magánügyet, figyelem nélkül.
Akkor, talán, majd én is odafigyelek.”
(Márai Sándor)
Vadászként vágyom rád, a nemes vadra.
Elfelejtettelek egy pillanatra.
Talán késő vagy talán nem. Nem tudom.
Jó a nem-tudás: igazi hatalom.
Tökfőzelék
De rég nem ettem tökfőzeléket,
olyan igazi mamafélét.
Sajnálom, hogy nekem nem főzhet
már bablevest, vagy akár lencsét.
Mondat
Ez egy befejezetlen mondat,
vagy mégis befejezett?
Nem tudom, de a Holdat
nézve akármi lehetett.
Jó veled
Holdkráterben bányászok,
mikor benned mászkálok:
szürke s idegen telep.
Mit is mondjak? Jó veled.
Game over
“Lány szava súlytalanabb sokszor hulló falevélnél”
(Erasmus)
Volt egy falevél, ma már avar
Te is csak voltál – nem zavar
Ahogy a szél mindent felkavar
Úgy felejtelek el – hamar
Géphalál
Ctrl+Alt+Del. Ennyi voltál,
mint egy program lefagytál:
rendszerhiba vagy talán
fatal error – ez géphalál.
Szeresd a szelet
Szeresd a szelet
Az úgyis elszáll
Ne nyújtsd a kezed
Nem kell nekem már
Te vagy
Te vagy a kéményben a füst
A tűz fölött gőzölgő üst
Te vagy a kulcs a szívemhez
Megcsaltál – mégis szeretlek
Te vagy (2)
Te vagy a Hold az éjben,
Egy kötött kesztyű télen,
Langyos eső a szélben,
Kapaszkodó a HÉV-en.
Mi nem
Azt hittem, hogy csillaga vagyok az égen,
pedig csak egy karc a jégen,
elfelejtett lámpaoltás,
megvalósulatlan hátközépvakarás.
Álmokon túl
Mértéktartó örömök közepette
téptem le szemhéjamat.
Ma tér és idő síkját meggörbítve
hajtom el álmaimat.
Egybe-olvasva
Seggfejelzőszillatban –
emerekörédrámaian
aivárostelepíteni –
talmámorosanekedőlni.
Szerepajánlat
Zárj magadba múlt nagy óceánja,
feletetsd el a régmúlt keservét,
és ha majd a világom nem bánja,
eljátszom tragikus, hős szerepét.
Patakba fulladt
„Állampolgári bejelentést követően a Pók utca
közelében található pataknál végeztek helyszíni
szemlét, egy 42 éves budapesti lakos halálesete
kapcsán január 4-én.
Az idegenkezűséget kizárták, elsődleges
megállapítás szerint az elhunyt férfi a patakba
esett és a vízbe fulladt.”
(Óbuda Újság)
Elintézted: híres lettél halálodban,
Bár a neved nem közölték – tán így jól van.
Most már vége és elmentél más világba,
Hogy talán te annak legyél nagy királya.
A mindennapok megoldása
Utánatok nyúlok. Háromszög csillag.
Elvetemült felhő. Sugárzó holdudvar.
Prím lehetek. Matematikailag.
Egyszerű. Elosztom magamat magammal.
Agyag földek
A magas korlát már nem gát neki
A télikabát azzá nem teheti
Miről álmodott hosszú éjeken
Esőtől ázott agyag földeken
Ajánló
Játéknak indult, aztán hevesen fölizzott, végül gyógyerővé szelídült. "Az ifjuság haragos, tüzes ércét hideg karddá veri a férfi." (Szabó Lőrinc)
A költő kötetté kalapálta költeményeit, bár azt hiszem ő inkább nevetve a semmi kovácsának nevezné magát. Pedig nagyon is gondos munkáról van szó. Nem is kovács, inkább ötvös finomságok ezek, klasszikus igényű szépen formált sorok.
Mi a költészet szerepe ma? Régen is eltaposták a halk igazságok szólóit, de ma még lármásabbak a nagy színlelők, és még több mérges légy csípdeli az útjukba kerülőt. Ki figyel ma a költészetre, ki hallja ma meg a verseket?
De van ennek a folyamatnak pozitív eredménye is: talán ma többen írnak, könnyebb és olcsóbb közzétenni, és hozzáférni egyaránt a versekhez.
A hétköznapokban talán keveset foglalkozunk a költészettel, de nehéz helyzetekben - amelyek megakasztanak, kizökkentenek, amelyek megoldhatatlannak látszanak - sokaknak nyújt segítséget a vers.
A verselés a kimondhatatlan kimondásának kísérlete. Értelme az érthetetlen megértése. Ezért gyógyír írónak és olvasónak egyaránt.
Ez a kötet - ez a férfias kiáltása egy igazságnak - irányt mutathat annak, akit megvezettek a lármás, nagy-haszontalanok és elgyötörtek az apró, mérges legyek. Hogy Tökfőzelékről, Borsőrlőről, Géphalálról vagy az SMS-ről ne is beszéljünk...
Game over
Tárkány-Kovács Bálint
Impresszum
A verseket írta és válogatta: Zankó András
A nyomdai kiadást illusztrálta: Streicher András
A nyomdai kiadás éve: 2015
