M.J.-nek
Már nem lehet többé megnézni
Látni az alakot mely feldereng
Jobb lett volna csak úgy széttépni
Hogy később újra összeilleszthesd
Most csak ég néha lobban a tűz
Belédrobban a kályha melege
Az emlékek tengerére űz
Csak úgy elveszni a feledésbe
"Itt vagyok hát. Berendezett tüdő, gyomor, agy és szív.
Mi jön most? És ez volt-e a cél? Nem tudom.
Vajon még a tulajdon két kezemmel
szét kell-e szednem mindezt? Vagy folytathatom
úgy, ahogy az ember egy cigarettát végig elszív?"
(Kántor Péter)
Térd alatti mélyvénás trombózis lent a vádliban
Újratervezést hajtogató belső navigációs hang
Elektrotechnika hevítette nikotinpára
Barátok erős derűs és irigylésre méltó családja
El- és kidobált emlékek átrendezett lakrészek
Bezárkózott magára maradt üres téli szív és lélek
1.
A hegyek felett szürkén nyúlnak
a felhők. Az ősz tovafutott messze
már. Csak a büsze fenyők állnak
zölden, az ég felé nézve, őrízve
a pihenő élet földre vetett magvait.
Hamar érkező éjbe nyújtott
kezeim arcomba tolják levedlett
énem, a múltból elő nem húzott
fiókom rabjait, emlékeimet,
az elfeledett élet kisértő romjait.
2.
Néha egy madár reppen erre.
Fázós didergő ruhám alatt
Kicsit még gondolok előre.
A latyakkal felvert házfalak
Hívják torz lelkem keringőre.
A tetők is sírnak a súly alatt -
Roppanó részek szebb időkre,
Súlytalan lebegésre várnak.
A mi átalakult: én és te.
Mama segíts fel csillagodhoz
Csak a régi korlát tart vissza
Lassan átbukom világodhoz
Tartozni volna most jó hogyha
Megfognád két kezem és vinnél
Magaddal szíved kozmoszába
Nem félnék mert Te velem lennél
Ágyamnál ülve verset mondva
Szabadíts fel ments meg kérlek
A végső sor után egymásra
És egy messzi álomba nézve
Csukott szemmel mészfehér falra
Csak veszed a levegőt: ki-be.
Könnyűnek tűnik eleinte.
Asztalfedlap alkarod
nyomja. Most ha akarod,
felállhatsz, széked tolva
ki-sétálhatsz, mormogva
szitokszókat, magyarázva
magadnak, hogy jó. De csak ma
lesz könnyű, holnap majd
szoríthatod fogad.
Légy inkább kitartó, hosszan:
végy kezedbe ismét tollat.
Egy nagy mosoly, de szemed
sarkában gördülő csepp.
Bár mást is tehetsz, de nem
lesz hited azután sem.
Ez a vég most valaki
Olyan mint aki
Kilép a jégre
És vágyik a fényre
Ez a vég csak úgy van
Kúszó szél a hajban
Elmét széthasítva
Lelket megrogyasztva
Ez a vég az a vég
Szívbe vágott lék
Szivárog lassan
Nagy vörös csepp alakban
Hagyom múlni úgyis azt kell
Viszkető var seb tövében
Zöld tűlevél gyűlik bennem
Lelkem szálkaként sérti fel
Kívánok most magamnak mert
Más már sokat kapott nincsen
Mit kérnék csak régi kincsem
Tartsd meg új esztendő nekem
Szebinek
a csodás iker ír így hát nekem is el
kell merülni ebben az időtöltésben
bár magasztos cél vagy írnivaló nincsen
összekapcsolva látatlan ideginkkel
lenni aki voltál vagy és leszel egyben
nehéz feladat dacol létezésünkkel
de egy gitárhúrral vagy egy tintacseppel
megváltó szórakozás hangya létünkben
Ja fáradt vagyok
Pedig a gép dolgozik helyettem
Sorokat hagyok
Pedig a rím és a jambus szebben
Lüktetve táncol
A papíron ide a végtelen
Tollheggyel karcol
Az ember azt hinné hogy elhagyott
Pedig csak él
Barátim a fű a fa a homok
Hajamba légy
Száll mikor eme rímtelen sorok
Vetődnek szét-
Szedett végtelen és tőmondatok
Sírnak ezért
A semmiért
És a mindenért
S.A.-nak
Most dolgozom valamin
Az idő majd kifaragja
Fatömb derekából amint
Lemarja a lét vasrugója
Most dolgozom valamin
Egy újabb kísérletre hajt
A végtelen Vaspántjain
Pattan amit az elme akart
Most dolgozom valamin
De elhallgattat önmagam
És a tettek nem lettek min
Pallérozva Így hát nincs szavam
Most dolgozom valamin
Hogy ez kellett Egy ősi tan
Ahogyan a múlt húrjain
Pengetek ím szakadatlan
Most dolgozom valamin
Hogy lássam magam kit
Csupaszított karjain
Eltaszít újra az ősi hit
Most dolgozom valamin
A kattogó jövő ingája
Már táncba hívja ereim
Belül lüktetek De hiába
Most dolgozom valakin
Vagyok magam csupasz alap
Egy málló anyagból felvitt
Góliát De megolvaszt a Nap